Bakonybél

A BAKONY FAFARAGÓ KÖZPONTJA

Az erdős hegyekkel körülvett Bakonybél a török uralom után települt újra. A növénytermesztés szempontjából kedvezőtlen körülmények miatt már a 18. században jelentős jövedelemforrásnak számított a faeszközök készítése. A 19. század közepére egyetlen olyan gazda sem volt a faluban, aki a mezőgazdaságból származó jövedelmét ne egészítette volna ki háziipari tevékenységgel, hiszen "nem találkozhatik a Helységben olyan ember, aki földművelésből csupán megélhetne". Elsősorban ennek a ténynek köszönhető, hogy - noha a környék más településein is foglalkoztak famegmunkálással Bakonybél valóságos faragó-faluvá vált a 19. századra. Az évente százezer számra előállított faeszköz főként a faluzó utak alkalmával, illetve a dunántúli piacokon lelt gazdára. Emellett a 19. század végéig nagy tételben vásárolták a Bakonybélben készült termékeket a külföldi, elsősorban szerb, horvát, bolgár és román kereskedők. Az 1880-as évektől az első világháborúig a bakonybéliek csoportos külországi vándormunkán is hasznosították fafaragó ismereteiket. A famunkából élő fások társadalma alapvetően három rétegből állt: a faragó kézművesekből, az ölfavágó napszámosokból és a faeszközöket értékesítő kereskedőkből.

TERMÉKEK ÉS SZERSZÁMOK

Bakonybélben eleinte a felnőtt- és gyerektalicskák készítése volt a fő tevékenységi ág, emellett a leeső hulladékból kezdtek egyebeket, így villákat is készíteni. Legnagyobb mennyiségben a háromágú vellákat állították elő szénaforgatáshoz, és az egészen hosszú nyelű példányokat kazalrakáshoz. Mellettük ennek ötágú változatát, az úgynevezett pelyvahányó vellát is készítették a településen. A gereblyék közül az általánosan ismert kisebb szénagereblét és a 24 fogú széles bőgőt (tarlógereblyét) csinálták. A termékek közül még említésre méltók a hóhányásra, gabonalapátolásra használt szórólapátok és a hosszúnyelű kenyérsütő lapátok. Jármot, kétféle teknőlábat, tilót, csépet, fejőszéket, zsámolyt, botokat is faragtak. A fejsze-, kapa-, kasza-, ásó- és csákánynyelek mellett kisebb szerszámokhoz, kalapácsokhoz, vésőkhöz is gyártottak nyeleket. Az eladásra szánt termékek nagy tételben készültek. A faragók tudása azonban nem korlátozódott csak ezekre. Mindent elkészítettek, amire szükség volt a háztartásban és a gazdasági munkában. A faragást régen az erdőben végezték. Később a helyszín áttevődött a ház közelében álló sopárra - ennek a rekonstrukciója látható a helyi Szabadtéri Néprajzi Múzeum - Tájház épületében is. Télen többnyire a hátsó szobában dolgoztak. A faeszközök készítéséhez néklkülözhetetlen eszközök: nagy- és keretes fűrészek, kétkéz sulyok, legalább két nagyfejsze, tuskó és ékek a hasításhoz, kisfejsze (topor) és szekerce (bárd) a finom faragáshoz. Minden faragó rendelkezett egy vonyószéknek nevezett faragószékkel,  valamint a hozzá tartozó vonó- és simítókésekkel, félkéz sulyokkal, különféle méretű fúrókkal, vésőkkel és a módnak nevezett sablonokkal. A kifaragott villák főzésére szolgált a kazánnak nevezett üst, a szárítás pedig a nagy- és kishajtók, valamint a vellakemence segítségével történt.

A BAKONYBÉLI FAVELLA

A favella készítéséhez legszívesebben bükkfát, ritkábban kőrisfát és iharfát (juhart) használtak - mindig nyers állapotban. A fákat a tél folyamán kitermelték, hazahordás után hamarosan lekérgezték, hogy ne tudjon befülledni. A feldolgozásnál a vella esetében a hosszúág és a rövidág méretére fűrészelték a fatörzseket. Utána következett a fa hasogatása. Először két, majd több darabra hasították, míg a kívánt vastagságot el ne érték. A megfelelő méretű fadarabot aztán a faragó a tuskóra támasztotta és toporral kinagyolta. A még erősen szálkás félkész terméket a papucs lábbal történő lenyomásával a vonyószék feje szilárdan befogta. Először az egyenes pengéjű vonyókéssel vették munkába, majd a simítókéssel alakították ki végleges formáját. A vella ágainak összetartására szolgáló zápot csak vonyókéssel faragták, mert ennek nem kellett gömbölyűnek lennie. Az összeállításhoz szükséges lyukakat (széleslik, patkalik), akárcsak az egyéb méreteket a módnak nevezett mércék segítségével könnyen bejelölték. A tervezett lyuk két végpontját a keresztfuruval kifúrták, a köztük levő részt a félkéz sulyokkal aprókat ütve vésővel kivésték. A kész darabokat a záp kivételével a kazánnak nevezett üstben rövid ideig kifőzték. Innen a lyukasfához vitték, ahol óvatos mozdulatokkal elvégezték a hajlítást. A rövidágat és a hosszúágat ezután a nagy hajtóba szorították és itt egy nap alatt megszárították. Ezután a vonyószékben következett az összeverés, szögelés. A kész vellákat egyenként külön-külön a kishajtókba rakták, majd az erre a célra kialakított vellakemencében tovább szárították és füstölték, hogy megőrizze formáját és szép színe legyen. Kiszedés után a teljesen kész vellákat tízesével kalodákba szorították, s így szárították.

A bakonybéli faművesség, bár mára átalakult, de napjainkban is nagymértékben van jelen a település lakóinak életében. A falu legtöbb családjának a megélhetését ma is a fa, illetve a famegmunkálás adja. A helyi kisipar termékei mellett a mai napig találunk lakosokat, akik a régi, hagyományos eszközökkel és módszerekkel készítik az egykor híres bakonybéli termékeket: a favellát, fagereblyét, vagy épp a kistalicskát. Emellett többen foglalkoznak fafaragással, apróbb dísztárgyak, ajándéktárgyak készítésével is.