Bakonybél

Régmúlt idők

Bakonybél és környéke régészeti lelőhelyeinek magas száma – földvárak, sáncok, telephelyek, sírmezők – azt bizonyítják, hogy az akkori életmód feltételeinek igen kedveztek a vidék adottságai.

A bronzkor népeinek gazdag leletanyaga került elő a régészeti feltárások során. Sánccal körülvett földvárat figyelhetünk meg a Halomány-tetőn, a Kis-Pápaváron vagy a Somhegy tetőn. A nagy, egybefüggő bükkerdőkben számtalan halomsírmezőt láthatunk. Régészeti ritkaságnak számít a Százhalomnak nevezett helyen a 226 halomsírdomb, amely egy későbronzkori, többek által illírnek tartott népcsoport temetője.

A mai Hotel Bakony területén avar kori leletek kerültek elő. A honfoglaló magyarok szláv lakosságot találtak itt. Tőlük vettek át néhány földrajzi nevet, pl. a Gerence, Gella, Cuha, Hajag, Szömörke elnevezéseket.

A település története

Az államalapítás és a kereszténység felvétele után a Bakony erdei, szurdokai nyújtottak menedéket az ősi hithez ragaszkodó pogányoknak. Számos áldozati helyükről tudunk, így a Borostyán-kút (Szent-kút), Kertes-kő, Oltár-kő, Fehér-kő, Odvas-kő, Hegyes-kő környékén. Az államalapítás után kialakított vármegyék, püspökségek, kolostorok a keresztény, feudális rend megvédését és megerősítését szolgálták.

Bakonybél nevének első említése a Szent István-i alapítású bencés monostor oklevelében fordul elő. Nevének eredete magyar, a Bakony belsejében való fekvést fejezi ki. Az 1018-tól működő, a középkorban virágzó apátság köré nem települt falu, csak a szolgáló népek alkották a bencés közösség világi környezetét. 

A török hódoltság ideje alatt a szerzetesek elhagyták a Bakonybéli-medencét, s csak a török kiűzése után tértek vissza.

Az erdőműveléshez, famegmunkáláshoz, valamint mész- és szénégetéshez jól értő tótokat, majd német ajkú családokat telepítettek ide a 18. században. 
A 18. század közepére újjáépült a kolostor és a templom, kialakultak az utcák, felépültek a házak a mai Fő és Petőfi utcák környékén. A Gerencén malom, deszka- és zsindelymetsző működött. 
1779-ben hatalmas tűzvész pusztította az erdőt, egy év múlva a falu 130 háza égett le a hozzájuk tartozó gazdasági épületekkel együtt.

A 19. században jelentős változásokon ment át a település. A tanárképző főiskola, amely 1832-től 1848-ig működött, igen jelentős szellemi pezsgést teremtett a monostorban.

A Somhegyen üveghuta működött 1815-1856 között, termékei népi iparművészetünk becses tárgyai.

A lakosság mezőgazdaságból és erdőhasználatból élt. A szántók területét az erdők és rétek rovására megnövelték. 
A lakosok főként gazdasági faeszközök: favilla, fagereblye készítéséből, fa- és mészégetésből éltek. Áruikat nem csak Pápa és Veszprém piacain, hanem az egész országban, sőt Nyugat- és Dél-Európában is értékesítették. A faszerszám készítés hagyománya máig fennmaradt a faluban. 
Mindkét világháború jelentős veszteséget okozott a falunak: az elsőben negyvenhárman, a másodikban közel negyvenen haltak meg. Nevüket a templom falán, illetve a templom előtti téren emléktábla és emlékmű őrzi. 

Az utóbbi fél évszázadban jelentősen megváltozott a község élete. 1950-ben a népi demokrácia betiltotta a szerzetesrendeket, így a bakonybéli monostort is. A bencés szerzeteseknek 1950 októberében el kellett hagyniuk az épületeket, helyükbe hatvan gráci irgalmas nővért internáltak. A temetőben nyugszanak mindazok, akik hazájuktól távol, itt haltak meg. Később a főépületben szociális otthon működött. 

1991-ben a Pannonhalmi Szent Benedek Rend visszakapta a béli apátság és a park tulajdonjogát, 1996-ban a Szeretetotthon igazgatását. A Szeretetotthont aztán 2003-ban bezárták. 

A településen jelenleg alig több mint 1300-an élnek. A megélhetés fő forrása ma is a famegmunkálás, de emellett egyre nagyobb teret hódít a turizmus is. A községben orvosi rendelő, gyógyszertár, posta, Takarékszövetkezet, óvoda, iskola, több élelmiszer- és ruházati bolt szolgálja mind a lakosok, mind pedig az ide látogatók igényeit.