Bakonybél

"Gellért kilépett kunyhójából. Előtte a Bakony rengetege - a hatalmas faóriások között alig szűrődött át a hajnali napfény, félhomályba vonva otthonát. Az erdő lassan ébredt, és Gellért szeretett leülni a mohos sziklák tövében hallgatni az ismerős zajokat, s elmélkedni. Gondolatai ezúttal kedves tanítványa, Imre körül jártak. Kezdetben nem akarta elvállalni a nagy király, István fiának nevelését. A Szentföldre igyekezett, mert pogányokat akart téríteni. De egy vihar Magyarországra vetette, s amikor a király találkozott vele, megkérte, hogy legyen egyetlen fia nevelője. 

Gellért vonakodva vállalta el a feladatot, de aztán nem bánta meg. Sok öröme telt az ifjúban. Éles esze, kíváncsisága bátorsággal, ügyességgel párosult. Egyenes jelleme, bölcsessége, tiszta szíve miatt messze kiemelkedett kortársai közül. Büszkék lehetnek rá a magyarok: igazi Árpád-vér! Jó királya lesz egyszer ennek a gyönyörű országnak! Sajnálta is kicsit, hogy felnőtt a fiú. De örült is, hogy végre megpihenhetett kicsit, és elvonulhatott a világ zajától, a királyi udvar pezsgő életétől. Itt a bakonybéli remeteségben megtalálta azt, amit keresett. A csöndet, a nyugalmat, a zavartalan szemlélődést, az imákat, Isten közelségét...."

Folytatáshoz, tovább a bolgger írásához ITT!